Második fejezet

       A meglepetéstől tágra nyílt szemmel figyeltem, ahogy Stefan besétál a Grillbe. Az agyam működésképtelenné vált. Egyik gondolatról a másikra ugráltam és még magam is csodálkoztam azon, hogy veszíthettem el ennyire a fejem. Ez nem rám vall.
        Klaus nem tud Stefanról, Stefan pedig Klausról és ennek így is kell maradnia. Stefan csak egyszeri alkalom volt, semmit sem számít - ismételgettem magamban, talán azért is, hogy magamat meggyőzzem.
        Arra eszméltem fel a gondolataim közül, hogy valaki hozzám szólt.
- Valami baj van? Minden rendben? - kérdezte Klaus, és aggodalmat láttam a szemében.
- Igen, igen, persze... Minden rendben, csak... azt hiszem, hogy szükségem van egy kis friss levegőre - dadogtam, majd elindultam kifelé. Már félúton jártam, mikor visszakiáltottam neki: - Maradj csak!
        Ahogy visszapillantottam Klausra, pechemre beleütköztem valakibe. Ez a valaki Stefan volt...
- Szia. Khm.. bocs - majd kisétáltam, de hallottam Stefan lépteit, amint utánam indult.
- Szia Kath! Semmi örömteli fogadtatás? Hová tűntél? Már régen láttalak.
- Stefan, nekem itt van a barátom, akivel az örökkévalóságon át lenni szeretnék. Téged csak kihasználtalak. Nem szeretlek, és soha nem is foglak - mondtam érzelemmentes hangom, miközben éppen a szívem hasadt ketté. De Klaus fontosabb!
 - Hogy mi?! Na ne...! Egy hónapon keresztül elhitetted velem, hogy szeretsz, most meg csak úgy mellékesen közlöd velem, hogy mással akarsz lenni egy örökkévalóságon át?! Nem fogom magam ilyen könnyen hagyni! - azzal megcsókolt.
        Nem tiltakoztam, bár az agyam összes működésre képes része kézzel-lábbal tiltakozott a csók ellen.
        Ekkor lépett ki a Grillből Klaus. Ahogy megláttam, a szívem több ezer darabra hasadt szét.
- Mi...folyik...itt?! - hiába igyekezett az érzelmeit egy áthatolhatatlan álarc mögé rejteni, és olyan mélyre elzárni őket, hogy talán még maga se szerezzen tudomást róluk, a hangja remegéséből rájöttem, hogy mennyire felzaklatja a dolog belülről, hogy a féltékenység milyen erősen mardossa belülről, és hogy nem messze áll attól, hogy elvessze önuralmát.
- Én csak... - most kellett eldöntenem, hogy bevallom-e az igazat, miszerint Klaus távollétében más úriemberekkel szórakoztatom magam, vagy bízok Stefanban, és később megmondom neki, hogy találkozzunk, és elmagyarázom neki a dolgokat. - Ez az ember rám mászott, megcsókolt, pedig még sohasem láttam életemben.
        Közben biccentettem Stefannak, hogy hallgasson, majd majd később megbeszéljük.
- Hagyd...őt...békén! - mondta Klaus, és hangjában jól hallható volt az utálat, és az alig visszafogott düh. - Menj. Most. Vagy megbánod.
- Szerelmem...menjünk! - azzal megfogtam Klaus kezét, és elkezdtem hazafelé húzni.
        A házba úgy értünk be, hogy Klaus az ölében vitt. Bízik bennem és szeret. Nem szeretném, ha bármi gond lenne kettőnk között és nem akarok visszaélni a bizalmával, holnap megmondom Stefannak, hogy hagyjon békén. Mindenkinek jobb lesz úgy.
        Most pedig szeretnék Klaussal foglalkozni. Jó estének ígérkezik az a mai, a problémák, beleértve Stefant is, ráérnek holnapig.

Első fejezet

Kedves Naplóm!

      Már pár száz év eltelt, mióta Klaus átváltoztatott, hogy a rituálén ne haljak meg, legalábbis, hogy ne legyek ténylegesen halott. Imádok vámpír lenni. Gyors vagyok, erős és kegyetlen. Lelkiismeret furdalás nélkül ölök. A gyilkolásban, a vérontásban lelem örömöm.
     Nem olyan régen Klausnak dolga akadt, és egy hónapig nélkülöznöm kellett a térsaságát. Ez idő az öröklétben meglepően sok mindenre elég. Elég volt arra, hogy megismerkedjek valakivel, aki enyhítette Klaus hiányát, de elfeledtetni nem volt képes velem. Szerencsére.
     Név szerint nem írom le, hogy ki volt az, mert ha Klaus kezébe kerülne ez a napló "véletlenül", akkor biztosan megölné. Ezt szeretném megakadályozni.
     Szeretem Klaust, és nem akarom elveszíteni, de vannak dolgok, amiket nem mond el nekem, és akármilyen szorosan ölelem, vagy akármilyen szenvedélyesen csókolom, emiatt van közöttünk egy fal, egy láthatatlan szakadék ,amit egyre mélyebb és mélyebb lesz emiatt.
      Azt mondja, hogy ezeket a dolgokat azért nem mondja el, mert nem lennék biztonságban, de már több, mint 500 éves vagyok, a fenébe is! Tudok vigyázni magamra!
      Félek. Félek, hogy mi lesz, ha elhagy. Félek, hogy mi lesz, ha már nem szeret. Félek. Kettőnk jövője miatt rettegek, és ez a rettegés kezd egyre jobban eluralkodni rajtam.
      Hallom, hogy kinyitotta az ajtót, és most belép a házba. Engem keres. Eldugom a Naplót, és lesietek hozzá.

1909. április 04.

- Szia Szerelmem! - köszönt, és elindult felém, hogy megcsókoljon. Miközben csókolt, éreztem a félelmemet jelentő szakadékot köztünk, ami egyre mélyül, és mélyül, és én csak tehetetlenül nézem, ahogy napról napra egyre távolodunk. Már több, mint száz éve alkotunk egy párt. nem szeretnék ennek véget vetni..

- Hiányoztál! - ugrottam a nyakába. - Merre jártál? - a kérdésemre csak lehajtotta a fejét, és hallgatott. Ismertem ezt. Azt jelentette, hogy nem tudhatom meg. Egy újabb titok, amitől még mélyebb lesz a szakadék köztünk. Hirtelen elöntött a düh. - Miért nem bízol bennem?! A fenébe a titkaiddal! Szeretsz még? - kérdeztem kétségbeesetten, és rettegtem a választól.

- Persze, hogy szeretlek! Hogy fordulhatott meg a fejedben, hogy nem szeretlek? Ígérem, egy szép napon mindent elmondok majd. De ameddig nincs vége bizonyos dolognak, szeretnélek biztonságban tudni, akkor is, ha az az éra, hogy nem tudhatsz meg egy-két dolgot. -újra megcsókolt, és nem húzódtam el, mert akármennyire is dühös vagyok rá, mégis szeretem.

- Éhes vagyok. Benne lennél egy közös vadászatban, Drágám? - kérdeztem, mire bólintott.

- Hol kezdjük? Mit szólnál az erdőhöz?

- Menjünk! - és már kéz a kézben suhantunk az erdőbe.

      Imádok Klaussal vadászni, mert éppen olyan kegyetlen, mint én. Ő, az a bizonyos vámpír, akivel egy hónapnyi időt töltöttem, nem ilyen. Ő egészen más. Egészen eddig nem is találkoztam hozzá hasonlóval. Félek, hogy ha túl sokat gondolok Rá, akkor gondjaink lesznek Klaussal. És ezt akartam a legkevésbé a világon.

      Vadászat után a Grillbe mentünk, és ott találtuk Klaus testvéreit is. Hihetetlen és egybe ijesztő is, hogy ennyi Ősi vámpírral vagyok körülvéve. 

- Nocsak, a mi kis szerelmespárunk! - üdvözölt Rebekah.

- Sziasztok! Csatlakoztok? - kérdezte Elijah a tőle megszokott udvarias stílusban.

- Sziasztok! - köszönt Kol két feles között. - Kértek egyet ti is?

- És a nagy-nagy család újra együtt! Jó titeket újra látni. - mondta Klaus, miközben besétáltunk, és helyet foglaltunk a többiek mellett.

- Sziasztok! Kol, nem kellene neked egy barátnő? Csak mert valahogy mindig lerészegedve jutsz ki innen, és akkor legalább lenne valami, ami eltereli a gondolataidat a piálásról. - kacsintottam Kolra.

- Ketherine, Katherine. Te sosem változol! Mikor fogsz már békén hagyni ezzel? Nem kell nekem barátnő! Persze egy-két futókaland jöhet, de nem őrültem meg, mint Klaus bátyám.

- Merre járt a mi kis Klausunk ma? - érdeklődött Rebekah.

- Hát tudod, csak erre-arra. Elintéztem pár dolgot. Na meg vadásztunk Katerinával. És ti?

      Megittam egy felest, és nem igazán figyeltem a további beszélgetésre. Valami furcsát, idegent és mégis ismerőset kerestem. Valakit vagy valamit, amivel eddig itt nem találkoztam, de most éreztem a jelenlétét. Itt volt. Közel.

      Libabőrös lett a karom, miközben egyre jobban nyújtogattam a nyakam és keresgéltem.

      És akkor megláttam.

      Belépett az ajtón.

      Ő lépett be.

      Stefan Salvatore. Az a vámpír, akit egy hónapja ismertem meg. Akit titokban szeretek, de igyekszem elfojtani az érzéseimet.